1. fejezet

Shasta útnak indul

Ez a történet arról a kalandos utazásról szól, amely Narnia, Calormen s a közbülső országok táján játszódik, az Aranykorban, amikor Peter király uralkodott Narniában öccsével és két lánytestvérével.

 Abban az időben, messze délen, Calormen országában, egy kis tengerparti öböl mentén éldegélt egy szegény halász, Arsheesh. Vele élt fogadott fia, Shasta is. Arsheesh minden napján kora reggel csónakba szállt és kiment halászni a tengerre, délutánonkint pedig szamarát a szekér elé fogta, megrakta hallal és bement a két mérföldre fekvő faluba, hogy eladja a zsákmányt. Ha jól ütött ki az üzlet, akkor még elfogadható állapotban tért haza és békén hagyta a gyereket. De ha nem, akkor mindenért őt hibáztatta, akár el is verte. Ezen kívül is lépten-nyomon belekötött, leste, hol hibáz el valamit. Shastának rengeteg volt a dolga, javította, tisztította a hálókat, vacsorát főzött, takarította a kunyhójukat.

 A fiút csöppet sem érdekelték a tőlük délre eső falu eseményei, egyszer-kétszer járt ott a nevelőapjával és semmi szóra érdemest nem talált benne. Az emberek olyanok voltak, mint apja, hosszú, piszkos ruhát hordtak, elöl fölfelé kunkorodó facipő volt a lábukon, turbán a fejükön, legtöbbje szakállt viselt, s unalmasán dünnyögött. Annál inkább izgatta mindaz, amit északon sejtett, mert arra senki soha nem járt, s őt sem engedte nevelőapja arrafelé, bárhogy is kérte. Hálójavítás közben, mikor kint ült a ház előtt magában, sűrűn, sóváran tekingetett észak felé. Pedig nem volt ott egyéb látnivaló, mint fűvel benőtt emelkedő, amely fölfelé kanyargott a hegytetőre. Mögötte felsejlett az égbolt, s néhány arra röpködő madár.

 Olykor, ha Arsheesh is otthon volt, a fiú félénken megkérdezte:

— Apám, mi van ott a hegy mögött?

 Ha a halász épp rosszkedvében volt, fülön csapta Shastát és rámordult, hogy törődjön a dolgával. Vagy, ha békésebb hangulatában találta, ennyit mondott:

— Fiam, ne törd a fejed bolondságokon. A költő is ezt írja: „Szorgalom gyarapítja javainkat. De akik azt kutatják, ami nem rájuk tartozik, úgy járnak, mint az ostobák: a szegénység zátonyára futnak."

 Shasta úgy vélte, messze északon, a hegy mögött bizonyára valami csodálatos titok lappang, amit nevelőapja el akar titkolni előtte. Valójában a halász azért beszélt így, mert maga sem tudta, mi lehet ott fönn északon. De nem is törődött vele. Neki csak a gyakorlati haszon járt az eszében.

 Egy napon különös idegen bukkant fel délről, amilyet Shasta még sosem látott életében. Deres lovának leomló, hosszú sörénye és farka volt, kengyele, kantárja ezüsttel kiverve. A férfi csúcsos sisakja kiemelkedett turbánja közepéből; páncélinget viselt. Oldalán görbe handzsár, hátán kerek pajzsa rézgombokkal díszítve, jobbjában lándzsát tartott. Bőre barna, de ez nem lepte meg Shastát, mert Calormen lakói mind barna bőrűek. Ami viszont szokatlan volt, az a karmazsinvörös, göndör szakáll, mely csillogott a vastagon rákent, illatos olajtól. De Arsheesh az aranygyűrűről, melyet pőre karján viselt, rögtön tudta, hogy ez maga a Tarkaan vagy egyik nemes lovagja. Azon nyomban térdre esett az idegen előtt, szakállával a földet verdeste és szaporán intett a fiúnak, hogy térdeljen le ő is.

 Az idegen szállást kért éjszakára, amit a halász természetesen nem mert megtagadni. A legjobb falatokat tette a Tarkaan elé vacsorára (aki nem sokat adott rá), és Shasta, mint ilyenkor megszokta már, kapott egy karéj kenyeret s máris mehetett kifelé. A szamárral töltötte az éjszakát a zsúpfödeles istállóban. Ez alkalommal még túl korai lett volna lefeküdnie, és mivel őt még soha senki nem tanította meg arra, hogy nem való az ajtónál hallgatózni, most lekuporodott és fülét az egyik repedésre tette. Kíváncsi volt, miről beszélhetnek a felnőttek. Tisztán hallotta a hangokat:

— És most, kedves házigazdám — kezdte a lovag —, megvenném ezt a fiút.

— Uram — válaszolt a halász (és behízelgő hangjából Shasta már maga előtt látta nevelőapja kapzsi arckifejezését, ahogy előadja a mondókáját) — milyen árat szabhatnék én, a te szolgád, a szegény halászember, ha azt kívánják tőle, hogy rabszolgasorsra adja egyetlen, saját véréből való fiát? A költő tán nem azt vallja: „a vér szerinti kötelékek a legerősebbek, a sarjadékok drágábbak, mint a legnemesebb ékkövek"?

— Így van — felelte ridegen a lovag. — De én ismerek egy másik költőt, aki pedig ezt írja: „aki kicsavarja az igazságot, az lecsupaszíthatja hátát, hogy megkorbácsolják". Ne szennyezd a szádat hazugsággal. Ez a fiú szemlátomást nem a tiéd, hiszen az arcod olyan barna, mint az enyém, az övé pedig fehér és haja szőke, mint a szép barbároké, akik a messzi északon élnek.

— Jól mondod — helyeselt a halász —, hisz „a kardot fölfogja a pajzs, de a bölcsesség szeme áthatol minden páncélon". Tudd meg, hatalmas vendégem, hogy siralmas szegénységem miatt sosem nősülhettem, így nincs gyermekem sem. Abban az évben történt, amelyben Tisroc (Örökké éljen!) megkezdte magasztos és áldásos uralkodását. Egyik éjjel telihold volt és az istenek úgy akarták, hogy ne jöjjön álom a szememre. Felkeltem hát, kiléptem kunyhómból és leballagtam a tengerhez, hogy felfrissüljek a víz látványától és beszívjam a hűvös, éjszakai levegőt. Ahogy ott állok, mintha evezők zaját hallanám, majd gyönge sírást a víz felől. Nemsokára az áramlás egy kis csónakot sodort a partra, s benne egy férfit pillantottam meg, félholtan az éhségtől és szomjúságtól. Mellette üres vizestömlő feküdt és egy gyerek, aki még élt. Arra gondoltam, biztosan hajótöröttek és csónakon menekültek. Az istenek megvilágították elmémet, hogy rájöjjek az igazságra. A férfi azért nem evett, ivott, hogy a gyermeket életben tartsa. Meg is halt, amint partra értek. Emlékeztem rá, hogy az istenek gazdagon megjutalmazzák azokat, akik segítenek az elhagyottakon. Megindított a szánalom; mert a te szolgádnak gyöngéd szíve van...

— Hagyd az öndicséret balga szavait — szakította félbe az idegen. — Elég, ha tudom, hogy magadhoz vetted a fiút, és azóta tízszeresen megszolgáltattad vele a kenyerét. Most pedig tüstént mondd meg, mennyit kérsz érte, mert nem bírom tovább a fecsegésedet.

— Magad mondád bölcsen az előbb — folytatta nyájasan Arsheesh —, a fiú munkája kincset ért. Ezt is figyelembe kell vennem, mielőtt árát megszabom. Mert ha eladom, másikat kell szereznem vagy bérmunkára fogadnom helyette.

— Adok érte tizenöt aranyat — vágta rá az idegen.

— Tizenöt aranyat! — kiáltott fel a halász, hangjában sikoly és jajongás keverékével. — Tizenötöt! Vénségem támaszáért, szemem fényéért! Ne gúnyold ki ősz szakállamat, ha Tarkaan vagy is! Hetven az ára!

 Erre Shasta felkelt és lábujjhegyen elosont az ajtótól. Mindent hallott, amit akart, hiszen tudta, mire jut végül az alkudozás, így volt ez szokásban a faluban. Biztos volt benne, hogy nevelőapja túlad rajta tizenöt aranynál jóval többért, hetvennél valamivel kevesebbért, és abban is, hogy még hosszú órákig eltart, mire egyezségre jutnak.

 El sem tudjátok képzelni, mit érezhetett Shasta! Gondoljátok el! Mintha véletlenül meghallanátok, hogy szüleitek arról beszélnek, mennyiért adjanak el benneteket rabszolgának. Valamivel tán jobb sora volt itt Shastának, mintha rabszolga lett volna. De érezte, hogy az idegen különbül bánna vele, mint nevelőapja. Másrészt viszont megtalálásának története felzaklatta, és mintha ugyanakkor meg is nyugodott volna tőle. Sokszor szorongott, mert képtelen volt szeretni nevelőapját, pedig tudta, hogy minden gyereknek ez a kötelessége. Most szíve mélyén örült, hogy ezentúl nem fűzi semmiféle kötelék Arsheeshez. Kő szakadt le a szívéről. „Ezek szerint bárki lehet az apám. Még Tarkaan is vagy Tisroc (Örökké éljen!), netán egy isten!"

 A ház előtt állt az udvaron és gondolatai össze-vissza kavarogtak. Szürkület borult a tájra és egy-két csillag előbújt már. Nyugaton még sugárzott a lebukó nap. Nem messze az idegen lova legelt, kötőféke lazán lógott a szamáristálló falának fémkarikáján. Shasta körbesétálta a lovat, megveregette a nyakát. Az csak tovább tépkedte a füvet és ügyet sem vetett rá.

 Shastának más gondolata támadt. „Vajon milyen ember lehet ez az idegen? Pompás lenne, ha kiderülne, hogy derék. Némelyik rabszolgának alig van dolga gazdája házában. Szép ruhákat hord és mindennap húst kap enni. Talán háborúba visz magával, megmenthetem az életét, s hálából felszabadít, majd később fiává fogad, palotát ajándékoz nekem, egész fegyvertárral.

De hátha kegyetlen, komisz ember? Megbilincselve hajt munkára a földeken. Bárcsak tudnám! De hogyan? A ló bizonyára elmondaná, ha tudna beszélni."

 A ló fölemelte fejét. Shasta megérintette selyempuha orrát és megszólította:

— Bárcsak beszélni tudnál, öreg pajtás.

 Egy percre azt hitte, álmodik, mert tisztán, érthetőn, mély hangon a ló megszólalt:

— Hiszen tudok.

 Belebámult az állat nagy szemébe és közben az övé is csaknem akkorára nyílt a csodálkozástól.

— Hogy tanultál meg beszélni?

— Pszt! Ne olyan hangosan! Ahonnan én jöttem, ott csaknem minden állat tud beszélni.

— Hol van az a föld? — kérdezte Shasta.

— Narniában. Narnia boldog országában, ahol magas hegyek és dús völgyek váltogatják egymást, folyók szelik át a földeket, s a mohos barlangok és sűrű erdők a törpék kalapácsütéseitől hangosak. És a levegő! Az az édes illat! Egy óra többet ér ott, mint itt egy évszázad, Calormen országában. — Nyerítése úgy hangzott, mint a sóhaj.

— Hogy kerültél ide? — faggatta tovább Shasta.

— Elraboltak, vagy elfogtak, végül is mindegy. Még csikó koromban történt. Anyám mindig óva intett attól, hogy elkószáljak a déli lejtőkön Archenland felé, de sajnos nem fogadtam meg. Megtörtént a baj, és megfizettem az engedetlenségemért. Azóta lettem rabszolgája az embereknek, miközben állandóan titkolnom kell igazi énemet és éppoly butának és némának kell mutatnom magam, mint az ő lovaik.

— Miért nem mondtad el nekik ki vagy?

— Akkora bolond nem vagyok. Ha egyszer rájönnének, hogy tudok beszélni, vásárokon mutogatnának, és sokkal szigorúbban őriznének, mint most. Elszalasztanám a menekülés utolsó lehetőségét.

— És miért... — kezdte a fiú, de a ló közbevágott.

— Figyelj ide! Ne vesztegessük az időt ostoba kérdésekre. Arra vagy kíváncsi, milyen ember a gazdám, Tarkaan Anradin. Egy szóval megmondom: rossz. Hozzám nem annyira, mert egy harci ló túl drága ahhoz, hogy komiszul bánjanak vele. De te jobb, ha holtan fekszel ma éjszaka, mintsem holnap az ő rabszolgája légy.

— Akkor inkább világgá megyek! — kiáltott fel Shasta halálravált arccal.

— Igen, ez a legokosabb. De miért nem velem együtt?

— Te is el akarsz szökni?

— Úgy van, ha te is velem tartasz. Nincs más lehetőségünk. Lásd be, ha lovas nélkül vágok neki, mindenki azt hiszi, elkóboroltam és utánam erednek. Lovassal a hátamon talán átjutok a veszélyes helyeken, így segíthetsz rajtam. Másrészt te nem juthatsz messzire ezeken a gyenge lábakon, amilyen satnya lábuk az embereknek van, előbb-utóbb elfognának. De a hátamon lehagyod a legjobb lovakat is. Így hát te meg rám vagy utalva. Most jut eszembe... remélem, tudsz lovagolni?

— Hát persze. Szamárháton már sokszor ültem.

— Micsoda? — horkant fel a ló megsemmisítően. Pedig inkább nevetésnek hangzott, mert a beszélő lovak ha dühösek, akkor is nevetnek. — Vagyis nem tudsz lovagolni. Ez nagy hátrány, útközben kell megtanítsalak. Ha nem tudsz lovagolni, legalább leesni tudsz?

— Azt hiszem, azt bárki tud — mondta Shasta.

— Úgy értem, le tudsz-e esni és fel tudsz-e kelni sírás nélkül, aztán megismételni ugyanezt újra és újra, hogy még ezután se félj?

— Meg... megpróbálom — dadogta a fiú.

— Szegény kisfiam — szólt a ló szelídebb hangon. — Elfelejtettem, hogy még csikó vagy. Nem baj, pompás lovast csinálunk belőled. De most nem indulhatunk, míg azok ketten a házban el nem alszanak. Van még időnk megbeszélni a terveinket. Tarkaan észak felé tart Tashbaan városába, Tisroc udvarába.

— Állj! — vágott közbe Shasta. — Miért nem teszed hozzá, hogy örökké éljen?!

— Miért? — kérdezte a ló. — Én szabad, narniai vagyok. Miért beszélnék úgy, mint a bolondok és a rabszolgák? Tudom, hogy úgysem él örökké, és nem is kívánom neki. Ahogy látom, te is a szabad északról származol. Hagyjuk a déli, ostoba beszédet, inkább térjünk vissza a terveinkhez. Már említettem, a gazdám északra, Tashbaanba tart.

— Ez azt jelenti, hogy jobb, ha mi délnek fordulunk?

— Nem hiszem — mondta a ló. — Ő azt gondolja, olyan buta vagyok, mint a többi lova. Ha az lennék, akkor szabadon is visszatérnék gazdám kastélyába, az istállóba, a vályúhoz. Innen kétnapi járásra van. Biztosan ott fog keresni. Sosem álmodná, hogy a magam szándékából észak felé is mehetek. Különben is valószínűleg arra gondol, hogy valaki meglátott a faluban idefelé jövet, követett, és éjszaka elkötött.

 — Hurrá! — ujjongott Shasta. — Tehát észak felé megyünk. Egész életemben oda vágytam.

— Persze — mondta a ló. A véred oda húz, ahonnan származol. Északi vagy. De most maradj csöndben. Azt hiszem, már alszanak.

— Visszamegyek és megnézem — ajánlkozott a fiú.

— Jó ötlet. Vigyázz, nehogy észrevegyenek.

 Jócskán besötétedett már, nagy csönd volt, csak a hullámok morajlása hallatszott a partról. A fiú nem is figyelt rá, hiszen annyira megszokta mindennap éjjel-nappal ezt a csobogást. A házban nem látszott világosság, senki sem mozdult. Odaosont az egyetlen ablakhoz és ott már jól hallotta a halász szokásos horkolását. Mulatságosnak találta, hogyha minden jól megy, többé ezt sem fogja hallani éjjelente. Még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy fülelt, és egy csöppnyi szomorúságot érzett, de sokkal kisebbet, mint amekkora boldogságot. Shasta átsuhant a füvön, majd a szamáristállóhoz ment. Kitapogatta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, megtalálta a nyerget és a kantárt, amit éjszakára ide zártak. Előrehajolt, hogy megcsókolja a szamár orrát. „Ne haragudj, de nem vihetlek magammal."

— Csakhogy itt vagy! — türelmetlenkedett a ló, amikor Shasta visszatért. — Már azt hittem, történt veled valami.

— Kihoztam a te holmidat az istállóból — és fölmutatta a lószerszámokat. — Megmondanád, hogyan tegyem rád?

 A következő percekben Shasta óvatosan munkálkodott, hogy zaj nélkül felszerszámozza a lovat. A ló egyfolytában magyarázott. „A hevedert húzd szorosabbra", aztán „Lejjebb csatold össze", vagy „A kengyelt magasabbra erősítsd". Mikor a fiú mindennel elkészült, így szólt:

— A gyeplőt tartanod kell, de használnod nem szabad. Kösd a nyeregkápához, de lazán, hogy a fejemet szabadon mozgathassam. Ne feledd, hogy nem szabad használnod.

— Akkor mire való? — csodálkozott Shasta.

— Rendesen arra, hogy irányítson — felelte a ló. — De mivel egész úton én vezetek, kérlek, ne nyúlj hozzá. És még valami! Remélem, nem kapaszkodsz a sörényembe sem.

— De... — hüledezett a fiú —, ha nem foghatom meg sem a kantárt, sem a sörényedet, akkor mibe kapaszkodjam?

— A térdeddel kell tartanod magad — hangzott a furcsa válasz. — Ez a jó lovaglás titka. Szorítsd a testemet a két térdeddel olyan erősen, ahogy csak bírod. Ülj egyenesen, mint a piszkavas, könyököd a derekadon. Most jut eszembe, hol a sarkantyú?

— Természetesen felcsatoltam. Ennyit még én is tudok.

— Akkor most sürgősen leszeded és berakod a nyeregtáskába. Talán sikerül eladnunk Tashbaanban. Készen vagy? Akkor pattanj a hátamra!

— Óh! De rettentő magas vagy! — nyögte Shasta az első sikertelen kísérlet után.

— Ló vagyok, ennyi az egész — szólt a válasz. — Persze onnét, ahol te állsz, szénaboglyának látszom, amit meg kell másznod. Innét gyere, innét könnyebb. Most ülj föl és ne feledd, mit mondtam a térdedről. Fura elgondolnom is, hogy én, aki lovasrohamokat vezettem és versenyeket nyertem, most egy krumpliszsákot viszek a nyeregben. Mindegy, gyerünk! — Kuncogott egyet, de nem bántón.

 Így kezdődött éjszakai utazásuk nagy óvatossággal. Délnek indultak a halász házától a kis folyón át, amely ott futott a tenger felé. A ló ügyelt arra is, hogy jól látható, mély patanyomokat hagyjon az öbölben, déli irányban. Ahogy a gázló közepére ért, ellenkező irányba fordult és sokáig lépkedett a folyóban, míg vagy száz yardnyira elhagyta a halász tanyáját. Aztán a homokos, parti ösvényt választotta, amely elmossa a lábnyomokat és az északi oldalon lábolt ki. Majd — még mindig lépésben — visszakanyarodott a házhoz, elhaladt az istálló mellett, le az öbölig (Shasta egyáltalán nem értette az egészet, de csöndben maradt), innen pedig ráfordult ária a kanyargó ösvényre, amely a hegytetőre vezetett s amelynek vége a szürke nyáréj sötétjébe süllyedt. A fiú semmit sem látott, csak sejtette, hogy óriási völgy fekszik mellettük a mélyben, és a ló füves úton halad. Végtelennek és elhagyatottnak tűnt minden, ő pedig határtalanul szabadnak érezte magát.

— Mit szólnál, ha egy kis vágtára váltanék? — kérdezte a ló.

— Még ne..., még nem tudom, hogyan kell... Mi is a neved?

— Breehi-bruhaha-ha! — mutatkozott be a ló.

— Sosem leszek képes kimondani. Szólíthatlak Bree-nek?

— Ha így könnyebb neked, miért ne? És én hogy hívjalak téged?

— Shasta a nevem.

— Hm. Ezt aztán igazán nehéz kiejteni. De most vágtázzunk egyet! Sokkal könnyebb, mint ügetve. Ne félj, csak figyelj arra, amit mondok. Szoríts a térdeddel, és egyenest előre nézz a két fülem között. Ne nézz a földre. Ha úgy érzed, leesel, szoríts erősebben és ülj még feszesebben. Készen vagy? Nos akkor: föl észak felé, Narniába!