1. fejezet

Lucy felfedezi a ruhásszekrényt

Valamikor, századunk elején élt négy kisgyermek; Peter, Susan, Edmund és Lucy. A háború bombázásai elől a szüleik nyaralni küldték őket egy messzi vidékre, távol Londontól. Ez a kis könyv az ő kalandjaikról szól. Egy olyan öreg professzor háza lett az új otthonuk, aki a világtól elzárkózva élt itt A legközelebbi vasútállomás tíz mérföldre, a postahivatal pedig két mérföldre volt a birtoktól. A hatalmas házat egy házvezetőnő és három cseléd tartotta rendben. (Nevük: Ivy, Margaret, Betty. Keveset találkozunk majd velük a történet folyamán.)

 A Professzor ősz hajú, idős ember volt. Derű és vidámság sugárzott róla. Az első látásra megkedvelték a gyerekek. Megérkezésük napján, este, amikor megjelent az ajtóban, kissé fura figurának találták. Bár kedves szavakkal üdvözölte őket, Lucy, a legkisebb lány félni kezdett tőle. Edmund pedig annyira humorosnak találta, hogy nevethetnékje támadt, de úgy tett, mintha éppen az orrát fújná.

 Az első este, amikor a gyerekek vacsora után elköszöntek és fölmentek az emeletre, még együtt maradtak, hogy megtárgyalják a tapasztalatokat

— Azt hiszem, minden rendben lesz és a lehető legjobban kezdődik. Az öreg fickótól azt csinálhatunk, amit akarunk — kezdte Peter.

— Engem egy öreg medvére emlékeztet — folytatta Susan.

— Hagyjuk! — legyintett Edmund, aki halálosan fáradt volt már, de próbálta frissnek mutatni magát a többiek előtt. Ezért rosszkedvű is volt. — Fejezzük már be! — unszolta őket.

— Miért? — csodálkozott Susan. Egyébként is rég ágyban lenne a helyed.

— Mintha anyut hallanám — felelte durcásan Edmund. Ki vagy te, hogy megmondd, mikor menjek aludni?

— Baj lesz, ha meghallják, hogy még mindig ébren vagyunk — zárta le a vitát Lucy.

— Nem hiszem — válaszolta Peter. — Ez egy olyan ház, ahol senki sem törődik vele, ki mit csinál. Egyébként is úgysem hallanak semmit! Kb. tíz perc kell, hogy lejuss az ebédlőbe, nem beszélve a közbeeső sok lépcsőről és egyéb kitérőkről.

— Mi ez a zaj? — kiáltott fel Lucy hirtelen.

(Tudnotok kell, hogy ez idáig ez volt a leghatalmasabb ház, amiben valaha is megfordultak.)

 Mindannyian a vég nélküli folyosóra, ajtók hosszú sorára gondoltak, amelyek üres szobákba nyílottak. Egy kicsit megborzongtak.

— Ez csak egy madár, te buta — nyugtatta Edmund.

— Méghozzá egy bagoly — tette hozzá Peter. — Jó kis hely lehet a madaraknak! De most már tényleg megyek aludni. Azt ajánlom, holnap folytassuk a megbeszélést. Izgalmas lesz, hiszen az ember bármit találhat egy ilyen helyen. Emlékeztek, milyen nagy hegyeken át vezetett ide az út? Hát az erdőkre? Még sasok, nagy vadak, ragadozó madarak is lakhatnak ott!

— Meg borzok!

— Rókák!

— Nyulak!

Egymást túlkiabálva sorolták a különböző állatok neveit.

Nagy bánatukra a következő reggel zuhogó esőre ébredtek. Hiába lestek ki az ablakon, a sűrű esőfüggöny eltakarta a hegyeket, erdőket, sőt még a kis patak sem látszódott a kertben.

— Hát persze hogy most kell esnie! — zúgolódott Edmund. A Professzorral együtt megreggeliztek, utána fölmentek a szobájukba. Ez egy hosszú, alacsony helyiség volt, két ablaka a kertre nézett, a másik kettő ellenkező irányba.

— Ne morogj, Ed! — vigasztalta Susan. — Fogadni mernék, egy órán belül kiderül az ég, és rögtön jókedvünk lesz. Addig itt a rádió, meg a rengeteg könyv.          

— Csak nem nekem! — csattant fel Peter. — Inkább felfedező útra indulok a házban!

 Ezt mindenki jó ötletnek találta. (Jól figyeljetek, mert most kezdődnek az igazi kalandok! Már említettem, hogy ez egy olyan ház volt, amit tökéletesen szinte sosem ismerhet meg az ember. Hogy miért? Mert a legaprólékosabb vizsgálódás után is marad egy-két feltáratlan helyiség, benyíló, lépcső — és nem is sorolom tovább!) A felfedező út elkezdődött. Az első néhány ajtó üres szobákba nyílt, amin egyáltalán nem lepődtek meg. Nemsokára egy olyan helyiségbe jutottak, ami inkább egy hosszú terem volt, tele ablakokkal, a falakon fegyvergyűjtemény pompázott. Egy másik szobában minden csupa zöld volt. Magányos hárfa állt a sarokban. Aztán következett három lépcső lefelé, öt felfelé, majd egy pici emeleti előszoba, aztán megint egy ajtó, ami egy erkélyre nyílt A gyerekek egymás után nyitogattak be az emeleti szobákba is, ahol hosszú polcokon vastag, régi könyvek zsúfolódtak. Némelyik terjedelmesebb volt, mint a templomokban az ősrégi Bibliák. Végül bekukucskáltak egy üres szobába, aminek egyik sarkában régi, kopott ruhásszekrényt pillantottak meg. Egyik ajtaja üvegezett volt.

— Semmi izgalmas! — sóhajtott fel Peter, avval kitrappolt a szobából. A többiek követték, kivéve Lucyt, ő hátramaradt, bár tudta, hogy fölösleges a szekrényajtóval bajlódnia, úgyis zárva lesz. Legnagyobb meglepetésére, már az első próbálkozásra könnyedén kinyílt, és két molyirtó golyócska gurult ki belőle. Belesett. Szorosan, egymás mellett kabátok lógtak, sok bunda is volt köztük. Lucy mindig is szerette a bunda illatát.

Kapta magát és hirtelen belépett a szekrénybe, arcát a kabátok közé fúrta. Az ajtót nyitva hagyta, mert még régebben hallotta, milyen meggondolatlanság becsukni az embernek maga mögött bármilyen szekrény ajtaját. Tovább lépett, és újabb sor kabátot talált.

Meglehetősen sötét volt, ezért a kezeit előre kellett nyújtania, nehogy a fejét beüsse a szekrény oldalába. Két vagy három lépést haladhatott így előre. Még mindig nem tapintotta a hátlapot.

— Nahát! Ez egy nagyon különös szekrény! — gondolta, ahogy egyre beljebb és beljebb haladt. A kabátokat egyre-másra tologatta félre maga előtt. Nemsokára úgy hallotta, mintha valami csikorogna a talpa alatt.

— Csak nem ennyi molyirtó golyócskán taposok! — tűnődött. Lehajolt, hogy kitapogassa. De ahelyett, hogy a szekrény kemény fáját érezte volna, az ujjai valami puha, de hideg dolgot érintettek.

— Nagyon különös — ámuldozott egyre jobban, és megint tett néhány lépést előre.

 A következő pillanatban érezte, hogy az arcát súrolja valami. De ez a valami nem a kabátok puha, lágy anyaga volt, hanem valami kemény, szűrős dolog.

— Mintha száraz faágak lennének! — próbált valami magyarázatot találni. Hirtelen világosság támadt a feje fölött. Tudta, hogy a szekrénynek közvetlenül a háta mögött kell lennie, de ahogy hátrapillantott, valahogy távolabbnak tűnt. Valami puha és hideg hullott a fejére. Pillanatokkal később már világosan láthatta, hogy havas erdő közepén áll, éjszaka, miközben hópelyhek szállingóznak mindenfelé a levegőben.

 Kissé meglepődött, de mindenre elszántan és izgatottan tekintett szét. A háta mögött, a távolban, az erdő sűrűjén át még látta a nyitott szekrényajtót, sőt az üres szoba körvonalait is. (Természetesen az ajtót nyitva hagyta, mert tudta, milyen lehetetlen dolog, ha valaki bezárja magát a szekrénybe.)

— Bármikor visszamehetek, ha történne valami — nyugtatta magát. Elindult előre. Kraccs, kraccs — ropogott a hó a lába alatt. A sűrűségen át fény derengett. Körülbelül tíz perc gyaloglás után odaért. Egy lámpaoszlop állt a tisztás közepén. Lucy megállt, körülnézett és azon töprengett, hogyan kerülhetett egy lámpaoszlop az erdő közepébe. Most hogyan tovább — ezt kellett eldöntenie. Ahogy ott álldogált, apró neszre lett figyelmes. Mintha pici lábak trappoltak volna a hóban, sőt úgy tűnt, mintha feléje közelednének. Nemsokára egy különös kis élőlény bukkant elő a sűrűből. Alig volt magasabb, mint Lucy, a feje fölött havas esernyőt tartott Deréktól fölfelé emberformája volt, de a lábai kecskepatában végződtek Farka is volt (amit Lucy rögtön nem vehetett észre, mert fölfelé tartotta a hó miatt). Nyakába vastag, vörös sálat tekert még a bőre is vörösesnek tűnt. Furcsa, de rokonszenves kis arca volt. Apró szakállt és göndörkés hajat viselt. A feje búbján két apró szarvacska meredt fölfelé. Egyik kezében esernyőt tartott, a másikban csomagokat cipelt. Úgy nézett ki a havas tájban a csomagokkal mintha a karácsony előtti nagy bevásárlásból jönne éppen. Ez nem volt más, mint egy Faun. (Félig ember, félig állat) Mikor észrevette Lucyt még a csomagokat is leejtette ámultában. — Te jóságos ég! — kiáltott fel.