1. fejezet

A téves ajtó

 Réges-rég esett meg ez a történet, tán még nagyapátok gyerekkorában. Igen fontos történet, mert elmondja, hogyan is kezdődött a sűrű jövés-menés a mi világunk és Narnia országa között.

 Azokban a napokban Mr. Sherlock Holmes még javában a Baker Street-en élt, és Bastables-ék belemerültek a kincskeresésbe a Lewishem Road-on. Akkoriban a fiúk kötelező mindennapi viselete a keménygallér volt, s az iskolák bizony komiszabbak voltak, mint manapság. Ám az ételek finomabbak; s ami a nyalánkságokat illeti, azzal már nem is fájdítom a szíveteket, milyen olcsók és nagyszerűek, mert elcsordulna menten a nyálatok tőle. Élt abban az időben Londonban egy kislány, Polly Plummernak hívták.

 Egy hosszú utcában lakott, a házak szinte egymáshoz ragadtak. Egy reggel épp kinn volt hátul a kertben, mikor egy fiú kapaszkodott föl a szomszéd kertkapuhoz s bekukucskált a fal fölött. Polly nagyon meglepődött, mert addig nyomát sem látta más gyereknek a házban, csak Ketterley úr, az öreg agglegény lakott ott, vénkisasszony húgával, Miss Ketterleyvel együtt, így a kislány kíváncsian nézett föl az ismeretlen fiú piszkos arcára. Akkor sem lehetett volna mocskosabb, ha előbb a földet markolássza, aztán jól kisírja magát, majd sáros kézzel dörgöli szárazra a képét. Voltaképp csaknem így esett a dolog.

— Szia — szólt rá Polly.

— Szia — mondta a fiú. — Hogy hívnak?

— Pollynak. Hát téged?

— Digorynak.

— Fura egy név — mondta Polly.

— Feleannyira sem, mint a Polly.

— Dehogyis! — mondta Polly.

— Dehogynem!

— Én mindenesetre meg szoktam mosni az arcomat — felelte Polly. — És neked sem ártana, pláne azután, hogy... — s azzal elhallgatott. Már a száján volt: „Azután, hogy bőgtél", de úgy érezte, ez túlságosan nyersen hangzana.

— Hát jó, bőgtem — kiáltotta Digory dacosan, mint aki oly nyomorultul érzi magát, hogy fütyül rá, ha megtudják is, hogy sírt. — Te tán nem sírnál — folytatta —, ha egész életedet vidéken töltötted volna, saját pónilóval, folyóparton, tágas kertben, s aztán idehoznak, ebbe az ócska odúba?

— London nem ócska odú — utasította vissza Polly. De a fiú olyan kétségbeesett volt, hogy rá sem hederített, csak fújta a magáét:

— És ha apád Indiában volna, téged meg idezsuppolnak a nagynénédhez meg a bácsikádhoz, aki a tetejében őrült (ez hogy tetszene neked?), és mégis muszáj, mert ők viselik gondját az édesanyádnak, mert az édesanyád beteg, és az is lehet, hogy... igen, az is lehet, hogy meghal — s ekkor arca eltorzult, mintha a könnyeit akarná mindenáron visszatartani.

— Ezt nem tudtam. Bocsáss meg — mondta alázatosan Polly. Majd, mert hirtelenében nem tudta, mit mondjon, meg hogy Digory gondolatait derűsebb tárgyra terelje, megkérdezte:

— Ketterley úr igazán őrült?

— Igen, vagy őrült — mondta Digory —, vagy másvalami rejtély van mögötte. A dolgozószobája fönn van a legfölső emeleten, és Letty néni megtiltotta, hogy betegyem oda a lábamat. Már ez is gyanús, nem? Aztán van itt még valami. Ha a bácsi az asztalnál szólni próbálna hozzám, mert a nővérével sosem beszél, a néni azonnal belefojtja a szót. „Hagyd békén ezt a fiút, Andrew" mondja, vagy „Nekem elhiheted, hogy Digory hallani sem akar arról", vagy épp „Digory, nem akarsz inkább kimenni a kertbe játszani?"

— Mit akar ilyenkor mondani a nagybátyád?

— Fogalmam sincs. Sosem jut tovább. De van még valami más is. Egyik este, épp tegnap volt, lefeküdni indultam, és a padláslépcsőn fölfelé menet, esküszöm, hogy sikoltást hallottam.

— Talán van egy őrült felesége, és oda zárta be.

— Igen, ez nekem is eszembe jutott.

— Vagy talán pénzt hamisít.

— Vagy esetleg kalóz volt, mint az az ember a Kincses szigetben, és a hajdani kalóztársai elől rejtőzik.

— Csuda izgalmas! — mondta Polly. — Nem is sejtettem, hogy ilyen érdekes ház a tiétek.

— Te talán érdekesnek találod — mondta Digory —, de csöppet sem örülnél, ha ott kellene aludnod. Hogy tetszene neked, ha az ágyadban ébren fülelnéd Andrew bácsi lépteit, amint elcsoszog a szobád előtt a folyosón? És a két szeme, az aztán hátborzongató.

 Így ismerkedett meg egymással Polly és Digory; és ez épp a nyári vakáció kezdetére esett. S mivel egyikük sem ment abban az évben nyaralni a tengerhez, szinte naponta találkoztak.

 Kalandjaik főképp azért kezdődtek el, mert ez volt évek óta a legesősebb és leghidegebb nyár. Az időjárás jóformán foglyul ejtette őket, rájuk kényszerítve a négy fal közti fölfedező utakat. Csodálatos dolog, hányféle kutató kalandra indulhatsz egy szál gyertyacsonk világánál egy nagy házban, vagy inkább házsorban. Polly már korábban rábukkant házuk padlásán egy szűk rejtekajtóra. Ha kinyitotta, megpillantotta a víztartályt s mögötte a sötét helyiséget, ahová némi óvatos igyekezettel bekúszhatott. Akár valami hosszú alagút, egyik oldala téglafal, másik a ferde tető. Annak a hasadékain, a cserepek közt itt-ott bevillan a fény. Ennek a padlásjáratnak nem volt padlózata: csak gerendáról gerendára lépkedhetett, a vakolatréteg között. Ha rámerészkedik, keresztülzuhan az alatta lévő szoba mennyezetén. Polly a víztartály melletti szűk járatot afféle csempészüregnek használta. Odahordta régi ládák maradványait, tört konyhaszékek ülőkéit s efféle holmikat, elhelyezte őket a gerendákon, így pótolta a padlót. Itt tartott egy régi pénzesládát, benne kincseivel, aztán egy maga írta történet füzetlapjait meg néhány almát. Gyakran megivott egy-egy palack gyömbérsört is a padlásodúban: az üres üvegek még inkább csempészbarlangnak tüntették föl. Digorynak megtetszett a rejtekhely (a kéziratot nem mutatta meg neki a kislány), de jobban izgatta, a fölfedező munka.

— Nézd csak! — mondta Digory. — Meddig fut tovább ez az alagút? Úgy értem, a házatok végén ez is megszakad?

— Nem — felelte Polly. — A falak nem érnek a tetőn túl, de a járat tovább vezet. Nem tudom, meddig.

— Akkor végigmehetnénk az egész házsor hosszán.

— Az ám! — mondta Polly. — És akkor tudod mit?

— Nos?

— Bejuthatnánk a többi házba is.

— Hogyne, hogy betörőknek nézzenek bennünket! Azt már nem!

— Ne légy már olyan óvatos duhaj! Csak a ti házatokon túlira gondoltam.

— Mért, mi van azzal?

— Mert az az egy üres. Apu azt mondja, mióta itt lakunk, egy lelket sem látott oda belépni.

— Akkor annál inkább bekukkanthatnánk — mondta Digory.

 Sokkal izgatottabb volt, mint ahogy a hangja elárulta. Mert persze az járt a fejében, akár ilyenkor bárki másnak, ugyan mi oka, hogy az a ház oly régóta lakatlan. Polly is ezen töprengett. De egyikük sem mondta ki a szót: netán kísértetek? S egyszeriben mindketten úgy érezték, ha már fölsejlett bennük, gyávaság volna visszariadni.

— Vágjunk neki most mindjárt? — kérdezte Digory.

— Ahogy akarod — mondta Polly.

— Ha meggondoltad, nem muszáj.

— Benne vagyok, ha te is — mondta a kislány.

— Honnan tudjuk majd, hogy a legközelebbi házban járunk?

 Elhatározták, hogy visszatérnek a padlásszobába, nagy léptekkel végigaraszolják egyik gerendától a másikig, így megtudják, hány gerenda jut egy szobára. Azután még vagy négyet mérnek ki a Pollyék két padlásszobája között járatra, s ugyanannyit a cselédszobára, mint a raktárhelyiségre. Ebből fölbecsülhetik egy ház hosszát. Ha megtették ennek a dupláját, elérik Digoryék házát. S a legközelebbi ajtón túljutva ott vannak az üres ház padlásán.

— Csak abban nem vagyok bizonyos, hogy az a ház tök üres — mondta Digory.

— Mért, mit gondolsz?

— Szerintem valaki titokban lapul ott, csak éjszaka jár ki-be, lefödött lámpással. Esetleg elszánt bűnözőbandát leplezünk le s még jutalmat is kapunk érte. Ostoba mendemonda, hogy egy ház évek óta lakatlan, hacsak valami titok nem rejlik mögötte.

— Apu szerint csak a csatorna lehet — vélte Polly.

— Ugyan! A felnőtteknek nincs fantáziájuk — mondta Digory.

Most, hogy a manzárdszoba napvilágánál beszélgettek s nem a csempészbarlang gyertyafényénél, egyre kevésbé látszott valószínűnek, hogy az elhagyott házban szellemek tanyáznának.

 Miután fölmérték a padlást, ceruzát vettek elő s papiroson végezték el a számításokat. Először mindketten más eredményre jutottak, de még ha egyezett is a dolog, egyáltalán nem bizonyos, hogy helyesen számoltak. Lázas hajszában voltak, alig várva, hogy nekivágjanak a fölfedező útnak.

— Zajt ne verjünk — suttogta Polly, amint ismét bemásztak a víztartály mögött.

 Az ügy fontossága megkövetelte, hogy mindegyiküknél külön gyertya legyen (Pollának jókora gyertyakészlete volt a raktárában).

 Nagyon sötét volt, mindenütt por, éles huzat, amint gerendáról gerendára lépkedtek, szó nélkül, kivéve, mikor odasúgták egymásnak: „Most a ti padlásszobátokkal szemben vagyunk", vagy „Félúton járhatunk a mi házunktól". Egyikük sem botlott meg, a gyertyák sem aludtak ki, s végre megpillantották a szűk ajtót a téglafal jobb felén. Külső oldalán se retesz, se kilincs, hiszen arra szolgált, hogy bejussanak a padlásra, nem kifelé a kamrába; de volt rajta egy zárnyelv, amilyen a szekrények ajtajának belső felén szokott lenni, s bizonyosak voltak benne, hogy sikerül majd kibillenteni.

— Kilökjem? — kérdezte Digory.

— Én benne vagyok, ha te is — felelte Polly éppúgy, mint az előbb. Érezték, hogy a játék komolyra vált, de egyikük sem fordult volna vissza. Digory némi erőlködéssel eltolta a nyelvet. Az ajtó lódulva kitárult, hunyorogniuk kellett a hirtelen napfényben. Majd riadt ámulattal észlelték, hogy amit látnak, az nem a kopár padláskamra, hanem bútorozott szoba. Noha elég üresnek hatott. Halotti csönd volt benne. Pollyn erőt vett a kíváncsiság. Elfújta a gyertyáját és belépett a különös szobába, oly nesztelenül, mint egy egérke.

 Alakjára persze hamisítatlan padlásszoba volt, de berendezése akár valami nappalié. A fal minden tenyérnyi helyét polcok takarták, könyvekkel megrakva. A kandallóban égett a tűz (említettük, hogy szokatlanul hűvös, esős nyár volt az évben), s a kandalló előtt háttal magas támlájú karosszék. A szék és Polly között, a szoba közepét csaknem elfoglalva nagy asztal, mindenféle holmival elborítva. Könyvek, jegyzetfüzetek, tintatartók, tollak, pecsétviasz meg egy mikroszkóp. De a legelső, amit észrevett, egy ragyogó piros fatálca, rajta néhány gyűrű. Párosával helyezték el őket, együtt egy sárga meg egy zöld, utána csekély hézag, s utána ismét sárga egy másik zölddel. Nem nagyobbak a rendes gyűrűknél, és muszáj volt rájuk feledkezni, oly fényesek. A leggyönyörűbb, csillogó kis ékszerek voltak, amilyet csak a képzelet kíván. Ha Polly csak egy csöppet kisebb, menten a szájába vette volna őket.

 A szobában akkora volt a csönd, hogy hirtelen meghallották az óraketyegést. Időbe telt, míg Polly rájött, hogy voltaképp nem is tökéletes a csönd. Halk — nagyon, nagyon halk — zúgás hallatszott. Ha azokban az időkben már föltalálták volna a porszívót, Polly azt hihette volna, annak a zaját hallja nagy messziről — ki tudja hány szobával arrább, hány emelettel lejjebbről. De a porszívónál szebben hangzott, zeneibb árnyalattal; oly finoman, hogy alig volt észlelhető.

— Minden rendben, nincs itt senki — mondta a válla fölött Polly Digorynak. Most nem is suttogott.

És Digory utánament, hunyorogva és iszonyú piszkosan — mint Polly maga is.

— Itt valami hézag van — mondta a fiú. — Ez a ház egyáltalán nem lakatlan. Gyerünk innét, mielőtt valaki betoppan.

— Mit gondolsz, mik azok? — mondta Polly a színes gyűrűkre mutatva.

— Ej, gyere már — mondta a fiú. — Minél előbb...

 Már nem fejezhette be, ebben a pillanatban történt valami. A magas támlájú szék a kandalló előtt hirtelen megmozdult és fölemelkedett belőle — akár valami pantomim figura, aki besurrant a csapóajtón — Andrew bácsi riasztó alakja.

 Nem az üres házban voltak, hanem Digoryékéban, a tiltott dolgozószobában!

— Ó-ó-ó — tört ki a két gyerekből, mikor észrevették rettentő tévedésüket. Úgy érezték, rá kellett volna jönniük, hogy még közel sem jutottak ahhoz, amilyen távol szeretnének lenni innét.

 Andrew bácsi hórihorgas és póznavékony ember volt. Arca hosszú, simára borotvált, orra éles, szemében félelmetes ragyogás, nagyra nőtt, kócos haja ősz.

 Digoryba belefagyott a szó, mert Andrew bácsi most ezerszer ijesztőbbnek hatott, mint eddig bármikor. Polly még nem riadt meg annyira, de csakhamar annál jobban.

 Andrew bácsi első dolga az volt, hogy átvágva a szobán az ajtóhoz ment, becsukta és kulcsra zárta. Majd megfordult, villogó szemét a gyerekekre szögezte és valahány fogát megmutatva elvigyorodott.

— Így la! — mondta. — Most legalább nem kaparinthat meg benneteket az a bolond nővérem!

 Iszonyatosan másképp hangzott ez, mint amit egy felnőttől elvárhatna az ember. Polly szíve a torkában vert s Digoryval együtt hátrálni kezdett a szűk ajtó felé, amelyen át bejutottak. Andrew bácsi sebesen elébük vágott. Odaugrott, becsukta az ajtót és elállta útjukat. Aztán összedörzsölte két kezét, ujjperceit ropogtatva. Igen hosszú, szép, fehér ujjai voltak.

— Kapóra jöttetek — mondta. — Épp két gyerekre volt szükségem.

— Kérem, Ketterley úr — szólalt meg Polly —, nekem haza kell mennem. Legyen szíves, eresszen el bennünket.

— Majd ha itt lesz az ideje — felelte Andrew bácsi. — Ezt a ritka alkalmat nem szalaszthatom el, kisasszony. Éppen két gyerekre volt szükségem. Láthatod, fontos kísérlet kellős közepében vagyok. Egy tengerimalacon már kipróbáltam, és a dolog sikert ígér. Csakhogy a tengerimalac nem tud beszélni. És azt is hiába magyarázom neki, hogyan jöhet vissza.

— Nézze csak, Andrew bácsi — fogott bele Digory —, ebédidő van, minden percben kereshetnek bennünket. Ki kell engednie.

— Kell? — csodálkozott Andrew bácsi.

 A két gyerek egymásra bámult. Meg sem mertek mukkanni, de a pillantásuk ezt üzente: „Hát nem rettenetes?" és „Ki vagyunk szolgáltatva neki".

— Ha kienged bennünket ebédelni — kockáztatta meg Polly —, utána visszajöhetnénk.

— Ohó, de honnét tudhatom, hogy úgy is lesz? — kérdezte Andrew bácsi ravasz mosollyal. Majd úgy látszott, meggondolja magát.

— Jó, jó, ha valóban mennetek kell, hát elhiszem, a muszáj nagy úr. Hogyan várhatnám el két gyerkőctől, hogy nagy szórakozásnak találják eltársalogni a magamfajta vén madárijesztővel. — Fölsóhajtott, s mondta tovább: — Sejtelmetek sincs, milyen egyedül vagyok néha. No, mindegy. Menjetek csak ebédelni. De mielőtt elmentek, hadd ajándékozzalak meg valamivel. Nem mindennap toppan be egy kislány az én ócska dolgozószobámba; különösen, ha szabad azt mondanom, ilyen bájos fiatal hölgy.

Pollyn átvillant, hátha ez a bácsi egyáltalán nem őrült.

— Nem volna kedved egy gyűrűre, kedvesem? — fordult hozzá Andrew bácsi.

— Azokra a sárga meg zöld gyűrűkre gondol? — kérdezte Polly.

— A zöldre nem — mondta Andrew bácsi. — Sajnos, azt nem adhatom oda. De a sárgák közül egyet, szíves örömest. Gyere, próbáld föl valamelyiket.

 Polly most már szikrányit sem félt s meg volt győződve, hogy az öregúr nem lehet őrült. És volt valami ellenállhatatlan varázserő azokban a fénylő gyűrűkben. Odalépett a tálcához.

— Nohát! Szavamra! — kiáltott föl. — Az a zümmögő zaj itt hangosabb. Olyan, mintha a gyűrűk okoznák.

— Micsoda különös képzelődés, kedvesem — mondta nevetve Andrew bácsi. Egészen természetes nevetésnek hatott, de Digory rajtakapta a mohó, csaknem kapzsi vonást arcán.

— Polly! Légy észnél! — kiáltotta a fiú. — Hozzá ne nyúlj!

 Elkésett. Amint megszólalt, abban a szempillantásban a kislány kinyújtotta kezét az egyik gyűrűért. És azon nyomban, se lobbanás, se nesz, se bármilyen figyelmeztető jel, Polly sehol sem volt többé. Digory és nagybátyja ketten maradtak a szobában.