1. fejezet

Az ismeretlen sziget

Élt egyszer négy gyerek — Peter, Susan, Edmund és Lucy. Már jól ismeritek őket Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény történetéből. Véletlenül, bújócskázás közben kinyitották egy régi, kopott ruhásszekrény ajtaját. Csak később derült ki, hogy ez nem akármilyen szekrény volt. Hirtelen egy egészen más világba csöppentek. Később Narnia, e csodálatos ország királyai, királynői lettek, ahol sokáig uralkodtak békében és nagy egyetértésben. Egyszer aztán vége szakadt ennek a boldog időszaknak, és egy véletlen folytán, a már ismeretes úton, visszatértek Angliába (a szobájukba), vagyis a valóságos életbe. Úgy érezték, mintha egy perc sem telt volna el az átélt „csoda" óta. Megfogadták egymásnak, hogy soha nem említik sehol és senkinek ezt a kalandot Mindez egy évvel ezelőtt történt. Ebben a percben éppen egy vasúti váróteremben ülnek, körös-körbe pakolva csomagokkal. Visszatérőben vannak a nyári szünetről. Eddig együtt utaztak, de most elválnak útjaik, mert más-más irányba kell átszállniok. Percek múlva már fut a lányokkal a vonat, aztán a fiúkkal siet az iskola felé. Most még a nyári szünet élményeinek hatása alatt állnak. Mintha kirándulnának éppen valamelyik gyönyörű vidékre! Bármennyire is vidámak, óhatatlanul eszükbe jut, hogy végérvényesen vége a vakációnak. Egyre hallgatagabban ülnek egymás mellett. Különösen Lucy ül magába roskadva, hiszen most először fog megismerkedni a kollégiumi élet örömeivel.

 A hely, ahol várakoznak, egy álmosító, csöndes vidéki város vasúti váróterme. Rajtuk kívül egy teremtett lélek sincs, se kint, se bent.

 Lucy hirtelen felnyögött, mintha megcsípte volna valami.

— Mi van? — fordult feléje Edmund, de abban a pillanatban ő is felnyögött: „Huuu..."

— Mi ütött belétek? — szólt rájuk Péter, és éppen rendre akarta utasítani őket, mikor Susan kezdett dünnyögni mellette.

— Susan! Mi van veled? Miért cibálod a ruhámat?

— Hozzád sem értem! Valaki lökdös. Hagyd abba! — kiabált Susan kezeivel hadonászva. Egymásra néztek és elsápadtak.

— Úgy érzem, engem is lökdös valaki — suttogta Edmund. — Sőt, mintha vonszolni akarna valahova.

— Engem is! — kiáltott fel Lucy és felugrott a helyéről. — Jaj, ez fájt!

— Figyeljetek rám! — szólt Edmund remegő hangon. — Fogjuk meg egymás kezét és álljunk szorosan egymás mellé. Ez valami varázslat lehet. Gyorsan!

— Csak lenne már vége! — nyafogott Susan.

 A következő pillanatban a táskák, a padok, a váróterem, az egész állomás úgy, ahogy volt — köddé vált. A négy gyerek egymás kezét fogva, remegve állt egy erdő közepén! Mozdulni is alig bírtak a sűrűn nőtt növényzettől. Dörzsölték a szemüket (mint amikor első álmunkból ébredünk), és nagyokat ámultak meglepetésükben.

— Jaj, Péter! — siránkozott Lucy. — Gondolod, hogy újra Narniába kerültünk vissza?

— Lehet, de az is lehet, hogy egészen máshol vagyunk. Sehol egy ösvény. Próbáljunk valahogy kijutni, ha egyáltalán van innen kiút.

 Nagy nehézségek árán, össze-vissza karcolták, szúrták magukat, kivergődtek a sűrűből. Ekkor érte őket a második meglepetés! Napfényben fürdött minden. Egy magaslaton álltak, körös-körül pedig végtelen kék tenger! A homokos part elnyelte a hullámok robaját. Az égen sehol egy felhő; a messzeségben sehol szárazföld. A nap állásából ítélve még délelőtt lehetett. A tenger vakítóan kéklett. Önkéntelenül nagyokat szippantottak a tengeri levegőből.

 Percek múlva már a tengervízbe mártogatták a lábukat.

— Meg kell hagyni, hogy ez sokkal kellemesebb, mint zsúfolt vonaton utazni az iskola felé. Hát még ha a matekra és a történelemre gondolok! — örvendezett

Edmund a vizet fröcskölve. Mindannyian átadták magukat az ugrándozás, a játék örömének. Amelyik ügyesebb volt, még kagylót, apró rákokat is talált az átlátszó, kristálytiszta vízben.

— És most hogyan tovább? — tette fel a maga józan kérdését Susan. — Először is ennünk kellene, mielőtt besötétedik.

— Anyu csinált szendvicseket az útra. Ott van a táskámban, ugyanis az enyém még megvan — válaszolta Edmund.

— Az enyém sajnos eltűnt — sóhajtott Lucy.

— Az enyém is — vágta rá Susan.

— Ezek szerint csak két adag van. Hát, nem valami fényes uzsonna lesz, az biztos! — állapította meg Peter.

— Inkább szomjas vagyok, mint éhes — kezdte újra Lucy.

 Hirtelen mindegyikükre rátört a szomjúság. (Tudjátok, ha sokáig úszkál valaki a sós tengervízben, miközben tűz rá a nap, utána úgy érzi magát, mint a szivacs, amit kifacsartak.)

— Olyan érzésem van, mintha hajótöröttek lennénk egy ismeretlen szigeten. Az ilyen történetekben úgy szokott lenni, hogy találnak valahol a szigeten egy tiszta vizű forrást. Gyerünk mi is és keressünk! — indítványozta Edmund a többieknek.

— Csak nem azt akarod, hogy újra abba a lehetetlen, sűrű erdőbe menjünk vissza? — rémült meg Susan.

— Nem azt mondtam. De végigsétálhatnánk a parton, hátha szerencsénk van és a hegy felől valahol rábukkanunk egy forrásra. Aztán majd meglátjuk.

Kifelé gázoltak a vízből, és a puha, nedves homokban lépkedve fölfelé kapaszkodtak. A száraz homokban már nehezebben haladtak, cipőjük, zoknijuk telis-tele lett homokkal. Edmund és Lucy le akarták csatolni a szandáljukat a könnyebb menetelés kedvéért, de Susan rájuk szólt.

— Őrültség, ne csináljátok. Sose fogjátok megtalálni a cipőtöket, ha itt hagyjátok. Mi lesz veletek este, ha sokkal hidegebb lesz?

 A két gyerek szó nélkül engedelmeskedett. Megálltak, hogy jól körülnézzenek. Tőlük balra a tenger morajlott, jobbra erdő sötétlett. Sehol egy élőlény, kivéve egy sirályt, amely a víz fölött keringett. Az erdő áthatolhatatlan és félelmetes volt. Alig mertek odanézni.

 Semmi nem mozdult, még egy bogár sem zümmögött. Enniük pedig kellett! A kagyló, az apró rák, a hal jó ennivaló, de míg az ember előkotorja a sziklarepedések közül, addig éhen hal. Alaposan megizzadtak mind a négyen, lábuk elzsibbadt a fáradtságtól, a víz pedig érezhetően hidegebb lett. Az eső is eleredt, dideregni kezdtek. Susan és Lucy örömmel fedezték fel, hogy esőkabátjuk nem maradt az állomáson. Edmundé és Peteré azonban ott maradt.

 A tengerpart enyhén jobbra kanyarodott, ők pedig szorosan a part mentén haladtak tovább. Egy órai menetelés után sziklás hegyoldal állta útjukat, amin fel kellett kapaszkodniuk. Majd éles kanyarulat következett; így megkerülték az erdőt, s szembe találták magukat a nyílt tengerrel. Messze a távolban, a sziget ellenkező oldalán egy másik erdősáv húzódott.

— Sziget lehet vagy csak félsziget? — töprengett hangosan Lucy. — Körbejárjuk?

— Mit tudom én! — nyögte Peter. A többiek a fáradtságtól megszólalni sem tudtak. Azért csak nekiindultak.

 A másik part közeledni látszott. Keresték azt a helyet, ahol a két part összeér egymással. Sajnos, csalódniuk kellett. Már csak néhány alacsonyabb szikla volt, amin át kellett mászniuk, amikor a várva várt látvány eléjük tárult.

— Hú, a mindenségit! — ámuldozott elkeseredve Edmund. — Ezt jól megcsináltuk! Oda át nem jutunk, az biztos. Sajnos ez sziget.

 Mindenki jól láthatta, hogy itt, ezen a ponton a két sziget körülbelül fél kilométer távolságra elválik egymástól. Ez volt a legközelebbi pont a két part között. A part, ahol álltak, jobb felé eltávolodott a nyílt tenger irányába. Nyilvánvalóvá lett, hogy majdnem sikerült körbejárniuk a szigetet.

— Figyelitek?! Mi az ott? — mutatott egy csillogó kígyószerű valamire Lucy, néhány méterre tőlük.

— Patak! — kiáltották egyszerre, aztán mint akik napok óta nem ittak egy kortyot sem, úgy vetették magukat a friss vízre. Azt már megtanulták az iskolában, hogy ott kell inni a forrásból, ahol távolabb van a parttól.

 Szomjukat legyűrve, fölfelé szaladtak, hogy rábukkanjanak a forrás eredő helyére, így viszont be kellett menniük az erdőbe. Szinte látni sem lehetett a sűrű növényzettől. A patak óriási lapulevelek, bokrok alatt megbújva kanyargóit, keskeny mélyedést vájva a hegyoldalba. Az első tisztáson óvatosan letérdeltek, a víz fölé hajoltak és tenyerükből szürcsölték a kristálytiszta, jéghideg forrásvizet.

— Hol vannak azok a szendvicsek? — fordult csuromvizes, de vidám arccal Edmund a lányok felé.

— Nem kéne inkább meghagyni későbbre? Lehet, hogy még holnap sem találunk ennivalót — hangzott Susan józan felelete. — Gondoljunk arra, hogy nem vagyunk éhesek. Úgy, mint az előbb, amikor még csak szomjasak voltunk. Kibírtuk, nem?

— Engem nem érdekel, én éhes vagyok és kész. Ide a szendvicseket! — parancsolta Edmund türelmetlenül. — Különben is, megbüdösödnek, ha sokáig állni hagyjuk a táskában. Itt melegebb van, mint Angliában, és órák óta cipeljük becsomagolva.

 Susan ellenvetés nélkül beadta a derekát, a két táskából szétosztotta az ennivalót négyfelé. Bár egyikük sem lakott jól, mégis jobb volt, mint üres hassal kóborolni az ismeretlen szigeten. Evés után összedugták a fejüket, hogyan lehetne ennivalót szerezni. Lucy azt sütötte ki, hogy menjenek vissza a partra és fogjanak apró halakat, amit könnyedén el lehet készíteni. Leszavazták, mert hálójuk nem volt, a nélkül pedig lehetetlen halat fogni. Edmund szerint sirálytojásokat kellene felkutatniuk a sziklahasadékokban. Ez megvalósítható ötletnek látszott, de aztán eszükbe jutott, hogy fogalmuk sincs, milyen a sirálytojás, mivel a biológiakönyvükben még nem jutottak el addig az anyagig. És hátha nem is úgy kell sütni, mint a csirketojást! Peter nem mondta, de azt gondolta: „Legfeljebb feltörjük és nyersen megesszük." Susan ekkor újra a kárba veszett szendvicsek miatt bosszankodott:

— Ugye megmondtam, hogy ne együk meg a szendvicseket! De nektek beszélhet az ember!

 Válasz nélkül hagyták. A helyzet reménytelennek látszott. Edmund törte meg a csendet:

— Csak egy megoldás maradt. Be kell járnunk az erdőt. Mások is maradtak már így erdőben egyedül, elhagyatva, eltévedve, és mindig találtak valamit: édesgyökereket, szedret meg hasonlókat.

— Milyen gyökerekről beszélsz te itt? — értetlenkedett Susan.

— Csak nem fagyökereket akarsz velünk megetetni? — siránkozott Lucy.

— Hagyjátok abba! Edmundnak igaza van. Valamit tennünk kell. Még mindig jobb az erdőben keresgélni, mint itt tehetetlenül nyavalyogni — zárja le a vitát Peter.

 Felkerekedtek és bár nehezen, de beljebb mentek az erdőbe, a patak folyását követve. Egyre beljebb és beljebb nyomultak a sűrűbe. Sokszor kellett megállniuk a szúrós bokrok, összenőtt ágak miatt. Óriásira nőtt lapulevelek között bujkáltak, itt-ott ledőlt fatörzseken másztak át. Ruhájukat rongyosra tépték az ágak, cipőjük átázott a nedves talajon. Némán haladtak előre. Csupán a patak csörgedező hangját és saját lépéseik zaját hallották. Már majd' elájultak a kimerültségtől, a fáradtságtól, amikor semmihez sem hasonlítható fenséges illat csapta meg az orrukat. Szaglásztak körbe-körbe, de semmit sem láttak. Mígnem fölpillantottak; közvetlenül fölöttük óriásira nőtt almafa terebélyesedett, és rajta gyönyörű nagy almák csüggtek, szinte kínálták magukat.

— Almafa! — csapta össze a kezeit Lucy.

Alig tudtak betelni a látvánnyal.

— És ez nem is az egyetlen ilyen fa! — mondta teli szájjal Edmund, egymás után tüntetve el az aranysárga, mézédes almákat — Nézzetek csak jól körül!

— Biztos valamikor gyümölcsös volt itt, aztán benőtte az erdő — válaszolta Susan, miközben buzgón messzire hajigálta az almacsutkákat és már nyúlt is a másik alma után.

— Talán nagyon régen laktak is itt — jegyezte meg Peter.

— Mi az ott? — mutatott előre Lucy.

— Bolond legyek, ha nem kőkerítés, vagy valami hasonló. Nagyon réginek látszik — válaszolta érdeklődéssel Peter.

 Odavergődtek valahogy a bozóton át. Valóban egy régi kőfalat találtak, itt-ott beomolva, megrepedezve. Borostyán és egyéb kúszónövények sűrűn benőtték. Érdekes volt, hogy közelről magasabbra nyúlt, mint a legmagasabb fák az erdőben. Tüzetes vizsgálódás után felfedezték a valamikori bejáratot, sűrűn benőve növényzettel. Szét kellett tördelniük az ágakat, kitépni a bokrokat, hogy átjuthassanak rajta. Ahogy beléptek, hirtelen vakító fény tűzött a szemükbe. Egy nyitott várudvaron találták magukat, amit magas fal zárt körül. Fa nem volt itt, csak moha, vadvirágok, fű és kisebb bokrok nőttek szerteszét. Nyugodt, csöndes, világtól teljesen elzárt területnek látszott, és valami alig érezhető szomorúság lengte be ezt a helyet. A közepén megálltak és élvezték, hogy szinte az övéké az egész terület. Szabadon kinyújtóztathatták tagjaikat a fárasztó erdei gyaloglás után.